Majd jövő héten megyünk oltásra, kíváncsi leszek a súlyára, mert nagyon fodrosodik a lába és nyaka.

A hónap legnagyobb eseménye a forgás volt. Érdekes, mert vannak forgós napjai, amikor sokszor megfordul, és vannak napok, amikor nem akar forogni.

Most már nagyon megismer minket és ránk nevet. Verát pedig állandóan követi szemmel mindenhová. Még nem volt olyan röhögőgörcse, mint Verának ilyen idős korában, de sokat nevet. A másik dolog, amit nem produkált még az a lábujjmorzsolgatás, ami Vera kedvence volt ebben a korban. Azt hiszem ez majd így lesz a továbbiakban: néhány dolgot hamarabb, más dolgokat később kezd el csinálni, mint Vera. Annyira örülök, hogy részletesen írtam naplót Verával, minden részletet elfelejtettem volna, ha nincs itt a blogomban megörökítve. Ennél már csak az lesz jobb, amikor velük olvasom ezeket a bejegyzéseket vissza!

A másik nagy esemény ebben a hónapban a fogzás volt. Először csak nyáladzott, most meg már mérgesen rágcsálja is a tárgyakat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ráveti magát minden kezébe kerülő tárgyra, mint valami vérszomjas piranha. Ennek ellenére 12 órát alszik éjszaka, egy felkeléssel, de az sosem tart tovább, mint 20 perc. Az éjszakai édes szuszmákolást eddig még nem rontották el a kibújó fogak. Remélem nem kiabáltam el. Nappali alvás furcsa. Van egy hosszú alvása, 3 órás általában, a többi pedig 45 perces gyors-alvás. Néha 5-6-szor is alszik ilyen rövideket. Szerintem ebben az is közrejátszik, hogy nagy a hangzavar napközben itthon. Vera sikongat, ugrál, kiabál, megy a mesefilm mellette stb. Amerikában azt javasolják, hogy gyerekeknek nem szabad csendben aludni, mert akkor hozzászoknak és későbbiekben minden neszre felébrednek majd. No, Rozinak nem kell attól tartania, hogy csendben alszik, az biztos.

Kis kezével egyre ügyesebben fogja meg a tárgyakat. Most már simán rázza a csörgőt egy ideig. Ha a feje fölött lógatok valami színeset, akkor érte nyúl és megfogja. A játszószőnyegen egyre vadabb az ütögetés és kiabálás. Nagyon bele tudja élni magát: kézzel lábbal lökdösi őket. Kedvenc helye a házban a konyha, ahol a kinti erdő felé fordítom és hosszasan nézi a fákat. A téli kép nagyon kontrasztos: fehér ég, fekete ágak, szerintem ezért jön be neki.

Azért is jó, hogy Veronika nélkül tudok Rozival lenni napi 2 órát háromszor egy héten, mert ilyenkor tudunk kettesben bolondozni. Táncolni, énekelni, olvasni, megbeszélni a világ dolgait. Mindig úgy érzem, hogy Rozira kevesebb idő jut, mint annak idején Verára (ami igaz is, mert akkor csak egy gyerek volt). Ezen a rossz érzésemen segít az, hogy legalább van heti 6 óránk, amikor kettesben vagyunk, és minden figyelmem az övé.

A Mom’s Club szervezett egy találkozót a kentlandsi bio boltban, ahol minden pénteken van gyerekeknek egy olvasós kis program. Olvasás után adnak nekik gyümölcsöket és más rágcsálnivalókat – ingyen. Ez volt az első alkalom, hogy elmentem a Kentlandsbe. A belváros részt aranyosnak találtam, de mű kinézete is volt egyben. Dereknek úgy fogalmaztam, hogy “artificially cute”, azaz mesterségesen cuki. Ő is egyetértett vele, amikor elvittem. Ma ismét elmentünk oda egy boltba, de Derek elfelejtett befordulni, ahol kellett volna és a boltos belvárosi rész helyett hirtelen a lakóparkban találtuk magunkat és teljesen elájultunk tőle. Olyan volt, mintha hirtelen időben és térben elutaztunk volna az 1800-as évek Angliájába. Nagyon-nagyon aranyos kis házak, gyönyörű utcák, mindenhol járdák és még kis titkos gyalogos utak fel a hegy tetejére. Körbeautóztuk és megállapitottuk, hogy jó lenne itt lakni. Aztán mikor hazajöttünk, megnéztem a házakat a neten és jött a hidegzuhany. A házak 700,000-nél kezdődnek, a sorházak 400,000-nél. Ennyit a Kentlandsben lakásról.

Megnéztem a Kentlands hivatalos honlapját is. Nem hiába éreztem úgy, hogy ilyen helyen még sosem jártam! A Kentlands mint épitészeti projekt egy teljesen új irányzatot képvisel, az úgynevezett new urbanism vagy neo traditional town planning. 1980-as évek elején kezdtek Amerikában olyan lakóparkokat tervezni, ahol minden elérhető gyalog: boltok, házak, albérletek, éttermek. Magyaroknak ez nem nagy cucc, Csebokszáriban is el lehet gyalog menni mindenhová, de Amerikában elég ritka az ilyen kertváros. Eddig azt hittem az embernek két választása van itt: egy városban lakni, lakásban, ahol minden gyalogosan elérhető, vagy kiköltözni a kertvárosokba, ahonnan autóval kell bejárni mindenhová, de sokkal nagyobb teret kapsz a pénzedért. Nos, úgy tűnik ez a new urbanism próbálja a kettőt keresztezni. Amerikában is csak néhány ilyen kezdeményezés van, de a kentlandsi árakat nézve, nagyon bejön ez az új irányzat az embereknek.

Mikor éppen ovációval fogadtam egy újabb Rozi forgást, Veronika elment a szoba másik végébe, lefeküdt a földre és végigforgott az egész nappalin. Én meg csak néztem, hogy miért törli fel a parkettát, aztán leesett: csak meg akarta mutatni, hogy ő is tud forogni. És persze őt is meg kellett dicsérni és puszilgatni, amiért ilyen jól forog.

A különböző korú gyerekekről is megkérdeztem a nőt. Azt mondja, hogy vannak benne kihivások, mert szoktak a gyerekek veszekedni (hol nem?), de nagyon sok az előnye. A kicsik utánozzák a nagyokat és sokat tanulnak tőlük is. A nagyok pedig sokkal magabiztosabbak lesznek azáltal, hogy kicsiket biznak rájuk. A vezetőképességeket is fejleszti – állitólag. A szellemre nem tudott mit mondani az óvónéni, én meg nem nagyon firtattam, nem akartam az őrült anyuka kategóriába kerülni egyből.

Aztán Verának elmagyaráztam, hogy megyek haza, de jövök majd vissza, és együtt ebédelünk. Ő csak nézett rám a szép nagy barna szemeivel, és azt mondta: “De siess, Anya, jó? Jó?” Komolyan, majdnem elsírtam magam, pedig nem először megy oviba, van tapasztalatunk búcsúzkodás terén. Olyan nagy lány lett belőle. Nem tudom hogyan szaladt el így az idő. Aztán ahogy mentem ki a teremből, még megint utánam kiáltott egy “De siess, Anya”-t.

Ez az ovi egyébként úgy épül fel, hogy 12 hónapos kortól lehet anyukákkal együtt menni gyerekekkel naponta 1 órára. Közös játék stb. Utána 18 hónapos kortól lehet vinni a gyerekeket 6 éves korig. Iskolaelőkészitő azaz kindergarten van még, de első osztály már nincsen.

Mai nap volt az első igazi napja. Reggel bementünk, megmutattam neki a wc-t, mert a múltkor elfelejtettem és bepisilt. :-/ Aztán mondtam neki, hogy délben jövök. Ő bólintott és ezzel el volt intézve. Én felhívtam az ovit egy óra múlva, és minden rendben volt, nem is sírt egyáltalán. Játszott a többiekkel, ma volt a heti testnevelés órájuk. Bárcsak láthattam volna!! Holnap fényképet készítenek róluk, csütörtökön lesz a kínai új év, amikor is piros lampionokat készítenek és jön egy kínai tánccsoport táncolni nekik. Délutáni foglalkozásokat is lehet választani nekik: művészet, sport és színjátszás. Mi úgy döntöttünk, hogy várunk ezekkel, nem ugrunk bele rögtön.

Hazafelé kérdezgettem az első napjáról:
E: Milyen volt az oviban? Jó volt?
V: Vera félt.
E: Mitől féltél?
V: Szellem.
E: Hol volt a szellem?
V: Ott, ovi.

Már csak ez hiányzott! Nem is tudtam hirtelen honnan tudja ezt a szót, de aztán rájöttem, hogy az egyik Curious George-ban volt egy szellem, és onnan tanulta. Aztán többször is emlegette a szellemet az oviban. Komolyan akarom venni, de szerintem csak élénk a fantáziája. Nem is tudom, hogyan kérdezzek rá az óvónénikre holnap. Aztán mondtam neki, hogy nincsenek szellemek, és nem kell félni, mert Ms Debra ott van, vigyáz rá. Erre csak ennyit mondott, hogy “Nem kérem, Ms Debra”. Ezt akkor szokta mondani, ha nem szeret valamit, főleg ételeket. Olyan jól ment az első napja, olyan büszkék vagyunk rá, remélem ezt a szellem sztorit és a nem kérem Ms Debrát valahogy majd kibogozzuk. Csütörtökön este megyünk az oviba egy előadásra a Montessori oktatásról. Amíg mi hallgatjuk az előadót, Verára vigyáznak az óvónénik. Ez az egész montessorosdi nagyon érdekes kalandnak ígérkezik. Verával együtt tanulunk róla!

Hétfő Martin Luther King Day volt, és eredetileg stílusosan az új Martin Luther King Memorial-t akartuk megnézni, de -10 fokban annyira nem élvezetes a kinti program. Ezért esett a választásunk az egyik leghíresebb múzeumra Washingtonban. A Hard Rock Cafe-ban ebédeltünk, ami inkább turista látványosság, nem volt emlékezetes a kaja. A múzeum nagyon szép, igényes és nagy, mi csak sétáltunk 2 órát. Természetesen nem tudtuk megnézni az egészet, és esély sincsen arra, hogy elolvassuk a kiállítások leírását. A múzeumok nagy része ingyenes Washingtonban, ezért nem kell mindent aznap megnézni, vissza lehet menni másik napon pár órára. Verának el kellett hoznia Zsuzsi babáját is magával egy babakocsival. Szerencsére meggyőztük, hogy Zsuzsi baba kocsija nem jön velünk a metrón. Egy idő után azt vettem észre, hogy beszél a babához, Rozi így, Rozi úgy. Zsuzsi baba, aki Zsuzsi mióta a világ világ, Rozira lett keresztelve. Szerintem ő észre sem vette, hogy új nevet adott neki. Legnagyobb kihivás ezekben a hétvégi kirándulásokban nem az előkészület, meg metrózni 2 kisgyerekkel, hanem Vera délutáni alvása. Kizárt dolog úgy elmenni reggel, hogy du. 1-re visszaérjünk. Ha délután megyünk, akkor meg sötét és hideg lesz. Ezért elővettük és leporoltuk a régi babakocsiját, és azzal megyünk. Délben beletesszük, és amíg sétálunk, tud benne aludni egy kicsit. Mások hogyan szerveznek hétvégi programot? Nekem ennél jobb ötlet nem jutott az eszembe. Houstonban az autóban aludt, amikor elmentünk valahová, de ott nem volt tömegközlekedés.

Azt hittem, ez majd fokozatosan fog kialakulni: először köröket rajzol, utána fejeket, majd embereket. Nem! Egy nap úgy ébredt, hogy a vonalak helyett teljes embereket kezdett rajzolni!
Pont Skype-on beszéltünk anyáékkal, és ők is tanúi voltak a nagy eseménynek.
Rajzol fejet, szemet, orrot, szájat, hajat, testet. Ha Télapót rajzol, akkor még sapkát és csizmát is kap az emberke. (Ja, és igen, még mindig itt tartunk! Tegnap reggel kinyitotta a szemét és az volt az első mondata, hogy “nincs karácsony”. Ennyire jó volt a karácsony???)
Máshogy rajzolja Dereket és engem (én több hajat kapok), Rozi pedig mindig kisebb, mint a többiek. Én teljesen el vagyok ájulva a rajzaitól. Néha nagyon mérges lesz, mert ha a kör nem tökéletes, a két vonal nem találkozik, akkor rossz az egész. Itt van egy kicsit sötét videó róla:

Először azt hittem a sok változás okozta, ami valószínűleg igaz is, de ezt már nem tudjuk visszacsinálni, hozzá kell szokni. Aztán azt hittem, hogy a két gyerekkel otthon levés tölt el aggodalommal, de most már őszintén élvezem a napjaink. És igen, vannak jó napok, vannak kevésbé jó napok, de ura vagyok a helyzetnek. A jövő miatt kicsit aggódom még mindig, ez tény. Már látom, hogy nem tudok olyan sokáig itthon maradni Rozival, mint akartam, mert egy fizetésből ebben a drágaságban nem igazán lehet megélni. Félek, hogy sosem találok olyan jó munkát, mint az előző könyvtári állásom. Erre rátesz egy lapáttal, hogy nézem a washingtoni állásokat, és még ha akarnék is jelentkezni teljes állásokra, akkor sem tudnék, mert nem nagyon van olyan, ami jó lenne nekem.

Az egész reggeli szorongás idegesítő és nem akarom, hogy a lányok megérezzék rajtam. Minden reggel felkelek 5 és 5:30 között, amikor még mindenki más alszik. Hétvégén is. Aztán 9-10-re elmúlik, és délután, este egyáltalán nincs. Éjszaka is tudok aludni, csak reggel kelek fel korán minden nap. Pár nap kivétel volt eddig, amikor anyósomnál voltunk. Ott egyszerűen semmi nem volt, 8-ig aludtam és mikor egy hétig ott voltam, el is felejtkeztem róla. Arra gondoltunk, hogy a segítség miatt nem aggódtam, de ezt megcáfolta a tény, hogy amikor itt van hétvégén Derek, vagy múlt hétvégén, amikor anyósom nálunk volt, ugyanúgy szorongással ébredtem. Eddig annyi rendszert találtam, hogy amikor ebben a házban alszok, reggel gyomorideggel kelek. Én továbbra is azt hajtom, hogy ezzel a házzal valami nincs rendben.

Eddig annyit tettem ellene, hogy abbahagytam a kávézást és csokievést teljesen. MagneB6-ot szedek reggel és este. Reggelente meditálok, és este 9 és 9:30 között megyek aludni, hogy meglegyen a 7 óra alvás. Mindez segített valamennyit, de még mindig korán kelek. Elmentem orvoshoz is, bár ne tettem volna! Annyit mondott, hogy mielőtt felírja a gyógyszert, nézzünk meg egy vérképet. Mondtam neki, hogy én nem gyógyszerért jöttem, hanem tanácsért. Vérvétel eredménye tökéletes volt, én pedig nem mentem vissza. A szoptatást teljesen abba kellene hagyni ezekkel a gyógyszerekkel.

Itt járunk. Még 10 hónap van hátra ebben a házban, de ha nem tudunk házat venni, akkor még több. Javult a helyzet 2 hónap alatt, de ennyi idő alatt már hozzá kellett volna szoknom az új helyhez, az új életünkhöz. Bosszantó, hogy magamnak kell próbálgatni ezt-azt, mert a szakember nem segített. Azért nem adom fel, mert ahogy hirtelen jött, hirtelen majd el is fog múlni és minden visszamegy a régi kerékvágásba. Csak nem tudom, hogy mikor és már annyira szeretnék reggel 7-ig aludni egy nap!

Vasárnap délelőtt kivittük anyósomat a vasútállomásra. Derek felvetette, hogy menjünk ki az épületből, nézzünk szét, mert ismét napos, meleg idő volt. Nem tudtunk semmi a vasútállomás környékéről, csak random felfedezőútra indultunk. Ahogy kiléptünk az épületből, ott állt előttünk a Capitolium! Gondoltuk, sétálunk egy kicsit, megnézzük milyen. Ahogy ott álltunk előtte, megláttam a szemközti épületet, és hirtelen olyan Kongresszusi Könyvtár érzésem támadt. Átmentünk az út másik oldalára, és könyvtáros 6. érzékem nem csalt meg, tényleg a Kongresszusi Könyvtár volt! Vasárnap minden zárva van, de mi jót sétáltunk a gyerekekkel, és már tudjuk, hogy hová jöjjünk vissza egy másik alkalommal.

Annyira büszke vagyok a lányokra! Ez már az 5. utunk volt Washingtonba, általában 6-7 órát vagyunk távol otthontól tömegközlekedést használva, és olyan jól viselkednek mindig. Jobban, mint otthon! Rozi csak alszik, meg alszik meg alszik. Vera meg élvez mindent, “ezmiez” kedvenc kérdését mondja százszor. Szaladgál, felfedez. Emlékszik is mindenre! A gyerekorvosunk a metrómegálló mellett rendel nem messze. Mikor vittem tegnap az orvoshoz, az autóban felismerte az útvonalat és kérdezte, hogy a tu-tu-vonathoz megyünk-e. Az utolsó két kirándulásunk alkalmával merészen nem adtunk pelenkát Verára. Minden baleset nélkül megúsztuk a dolgot. Egyszer a metrón kellett pisilnie, de mondtuk neki, hogy várjon kicsit, és tudott várni. Ebben is fejlődünk! Már csak egy gyereknek kell pelenkacserélős mosdót találni!

3 hónapos és 1 napos korában fordult meg először. Azaz ekkor volt az, amikor már nem véletlenül sikerült és többször megismételte a forgást egymás után. Ez volt a legnagyobb kunszt, szerintem.

Nagyon jól megmarkol mindent. Olyan erősen meg tudja szorítani az ujjamat! Verának is megmutattam és azóta ő is megmarkoltatja az ujját vele, és nagyon élvezi. A markolászás alól nincs kivétel, mindig belekapaszkodik a ruhámba, a hajamba, és úgy álatlában mindenbe, ami a keze ügyébe kerül.

Elkezdett többet kommunikálni, gügyög nagyon sokat, és minden sirásnak más az értelme. A nyöszörgős vagy azt jelenti, hogy álmos, vagy azt, hogy unatkozik. A megvigasztalhatatlan sírás az éhség jele. A gügyögését is nagyon élvezi Vera, utánozza, amit mond Rozi.

Néha azért is sír, hogy tegyük le játszani. A játszószőnyegen pont elér egy zsiráfot, aminek a lábába belekapaszkodik, és rázza. A másik oldalon ugyanezt teszi a szitakötővel. Ez a kedvence most. Van 4 hely a nappaliban, ahová le tudom tenni, ezeket szoktam váltogatni.

Sokkal többet lát, mint egy hónapja. Követ bennünket, nevet a fényeken.

Teljesen megkopaszodott, de a szeme még mindig kékes barnás.

Nagyon szeret fürdeni, csapkodja a vizet két lábbal, két kézzel.

A Rozi-Vera kapcsolat is teljesen megváltozott a 3. hónapra! Eddig Verának olyan volt Rozi, mint egy egzotikus kisállat. Néha odament, megsimizte, aztán ment a dolgára. Mióta Rozi egyre inkább társasági lény, azaz dumál, nevet, a szemedbe néz, Veronika is sokkal jobba élvezi a társaságát. Ha ránevet Rozi, akkor szalad hozzám és mondja, hogy “Rozi nevet!”. Meg beszél hozzá, hogy “Rozi, jó reggelt, I love you.” Puszikat ad neki, ölelgeti, odaadja neki a játékait, fogja a kezét. Néha csak leül mellé, játszik és mutatja Rozinak a játékait. Azt hiszem, csirájában látom, hogy milyen is lesz az, amikor majd együtt tudnak játszani. Vera olyan jószivű, adakozó, és annyi őszinte szeretet van benne Rozi irányába. Tényleg szívmelengető látni ezeket a pillanatokat. Élvezem őket, mert tudom, hogy lesz még itt kölcsönös hajtépés! Haha.